Menu

Lendület

Lendület

A Shaibo csapatáról írtunk már, jómagam azt gondolom, ez a tavaly feltűnt zenekar a jelenlegi hazai zenei paletta egyik legígéretesebb új szereplője. Az kiderült a zenekarról megjelent riportokból és cikkekből, hogy ez egy sok szempontból különleges csapat, amelynek van egy motorja, az egészet mozgásban tartó szíve és agya, aki nem más, mint a csapat énekesnője, Szigeti Zsófi.

Vele ültünk le egy beszélgetésre, az ő gondolatait próbáltam kicsit közelebbről megismerni, mert abból, ahogy a zenekar feltűnt, és ahogy halad előre, meglepő céltudatosságot és profizmust véltem kiérezni, és nagyon kíváncsi voltam, honnan is jön ez az egész. A beszélgetésre a Kinoban került sor, némileg kötetlen formában, miszerint Zsófi természetesen és lazán mesélt magáról, én meg igyekeztem nem közbe szólni… Persze ott kezdtük, hogy hogyan is került Zsófi a zene közelébe, vannak-e a családnak zenészféle gyökerei:

Zsófi: Ez érdekesen alakult, az én szüleim vegyészmérnökök, és a tágabb családban sincs senkinek komolyabb köze a zenéhez. Nagyjából 5-6 éves lehettem, amikor elmentünk egy zenei általános iskolába, felvételi beszélgetésre, és a teremben volt egy zongora, ami megtetszett. Gondolom sokat meséltem erről aztán otthon, mert a papám felfigyelt rá, és keresett egy zongoratanárt, akihez aztán el is kezdtem járni. Igazából nálunk otthon mindig is odafigyeltek az ilyen jelekre, a zenei érdeklődésem azért jórészt ennek is köszönhető, apukám egész kicsi koromtól rendszeresen vitt operába, hangversenyekre. Mindig törekedtek arra, hogy testvéreimmel minél többet „lássunk a világból,” minél több élmény érjen, és ezért nem tudok eléggé hálás lenni most.

Tehát a zongora. Szerelem volt, és nagyon komolyan is vettem. Az alsó tagozatos iskolás éveimben a gyakorlás volt a mindenem, így picit ki is maradtam a közösségből. De nagyon élveztem csinálni. Aztán egy idő után elkezdtünk versenyekre járni, és ezt a lapot már nehezebben vettem és végül 12 éves korom körül abba hagytam az egészet.

Ezután 'elmentem' a képzőművészet irányába. A zene meg vagy egy évig háttérbe szorult. De persze egyre jobban hiányzott, úgyhogy elkezdtem jazz zongorára járni a fehérvári Hang-Szín-Tér művészeti iskolába. Ahol valahogy egyszer csak elkezdtem énekelni is. Pontosan nem is emlékszem hogy történt ez a lépés, nem volt vele semmi célom. Vörös Janka lett az énektanárom és az első ember az életemben aki nagyon erősen biztatott, hogy igenis csináljam és vegyem komolyabban a zenét. Így hát felvételiztem a váci Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolába jazz-ének szakra. Felvételt nyertem és Kovács Lindától tanulhattam, akitől rengeteg szeretetet, motivációt és inspirációt is kaptam, na ő egy csodanő! Ekkor még csak 15 voltam, és a suli miatt ugye költöznöm kellett. Ez nem volt könnyű időszak, a családom nagyon nehezen dolgozta fel, hogy ilyen hirtelen elkerülök otthonról. (A papámmal szélsőségekben gazdag de nagyon is szoros kapcsolatom van, ő azóta is felemlegeti, hogy ezt akkoriban úgy élte meg, mintha élete szerelme hagyta volna el…)

Viszonylag kevesen jártunk a konziba (kb.: 120 diák), a jazz szakot pedig ennél is kevesebb ember alkotta. Kicsit zárt burok volt, mindennap bent voltam reggeltől egészen estig, aztán pedig gyakorlás. Nem igazán érdekeltek más műfajok, azt hiszem akkoriban meglehetősen sznob hozzáállásom volt a zenéhez. Aztán pont azért, mert addig elzárkóztam a populárisabb zenéktől úgy döntöttem, hogy akkor kipróbálom inkább. Így a konzervatórium elvégzése után felvételiztem Kőbányára. Egy évet jártam oda, amit minden szempontból hasznosnak ítélek. Rengeteget tanultam magamról, a közösségben való szerepvállalásról, toleranciáról, empátiáról. Egy év után tovább léptem, most a Bartók konziba járok, ahol nagyon a helyemen érzem magam. Nincs olyan óra, vagy tantárgy, amire ne szeretnék járni. Az idő persze sokszor kevés, a suli mellett millió dolog van még, a zenekar körüli teendők egyre sűrűsödnek, és néha már kezdek besokallni tőlük, jó lenne találni valakit, aki át tudná venni a menedzseri munkát.

Kk: Nincs menedzseretek? A Shaibo profizmusából azt gondoltam, van aki segít...

Zsófi: Nincs menedzserünk, és én nagyon kezdő vagyok ebben az egészben. Próbálom megtalálni az értékeket, próbálom egyensúlyban tartani a művészetet és az anyagi realitásokat. Nyilván nagyon más dolog egy koncertszervezővel alkudozni, mint leülni és dalokat írni, de már egész jól tudok váltani a két létforma között, szóval annyira azért nem aggódom. És persze itt vannak a zenekarunkat körülvevő, lassan már stábbá összeolvadó barátaink, akik segítik a munkánkat. Komróczki Dia a fotósunk, vagy Zajti Balázs aki az eddigi videóinkért felelős, illetve Válik Laci és Brezó (Brezovcsik Gábor) akiknél a lemezünket rögzítettük. Értük nagyon hálásak vagyunk, mindig számíthatunk rájuk, csoda emberek, akik segítik a mi kis útkeresésünket. És ha már útkeresés számomra a legfontosabb az egész Shaibo projektben talán az, hogy magamat megtaláljam, magamhoz kerüljek igazán közel. Ez egy olyan folyamat, aminek nyilván sosem lesz vége. Vannak mélypontjaim, nálam is előfordul, hogy leülök a zongorához, mert számot szeretnék írni, és nem sikerül, nem akar jönni, néha hetekig, vagy még csak le sem ülök, mert rosszul vagyok már csak a gondolattól is. Úgynevezett alkotói válság ami időközönként jelentkezik nálam, ilyenkor a munka helyett inkább rengeteget eszem (nevet). Aztán ez rendszerint egyszer csak megjavul.

Azt is mondhatjuk, hogy a Shaibo ennek a folyamatnak, ennek az útkeresésnek az egyik eszköze. Fontos számomra, most gyakorlatilag mindent ez tölt ki, és hihetetlen szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy ennyire jó barátokat sikerült magam mellé gyűjtenem. De nem biztos, hogy minden vágyamat itt kell kiéljem, nem akarom, hogy ezt a zenekart agyonnyomja 'önmegvalósító Zsófi' útkeresése.

Kk: Szóval a zene messze nem az egyetlen szerelem az életedben?

Zsófi: De nem ám! Igazából nagyon sok különböző művészeti tevékenység, művészeti ág érdekel. Megmaradt a grafika, a képzőművészet is érdeklődési körként, de ott van a színház, a tánc, a divat… Millió lehetőség, és nagyon szeretném ezeket idővel valamilyen módon összekötni az életemben. Valamilyen olyan utat keresni, ahol ezeket együtt lehet művelni. Olyan ember, olyan zenész szeretnék lenni, aki megtalálja a többi ember felszabadulására a módot. Mondjuk szeretnék olyan workshopokat szervezni, ahol az emberek kinyílnak, elfogadják saját magukat, és így el tudnak fogadni másokat is, mindezt a zene útján. Persze ehhez még nekem is fejlődni kell, mert még én sem tudom ezt folyamatosan megélni, de törekszem rá, és azt hiszem jófelé is haladok. Szeretnék foglalkozni gyerekekkel is, hiszen náluk egy hasonló folyamatot még időben be lehet indítani, és a zene ehhez nagyon-nagyon jó eszköz lehet. És persze a zenében is szeretnék tovább lépni, a zeneszerzés nagyon izgat, tanulni is szeretném akár külföldön. Szóval cél és ötlet van bőven…

Kk: Kicsit térjünk vissza a Shaibo-hoz. Ez különleges csapat, ezt nem csak a rólatok szóló írásokból lehet érezni, hanem abból is, ahogy mondjuk egymásra néztek egy koncert utáni meghajlás közben. Én mindig úgy érzem, van ebben a nézésben egyfajta szeretet, egyfajta féltés és gondoskodás a többiek iránt, és ezt mindőtök tekintetéből kiolvasni vélem...

Zsófi: Az a mondat jön ami iszonyú nyálas, de hát mit lehet tenni ha egyszer így van. Szeretjük egymást, nem is kicsit. Ez egy család, egy dacokkal teli család, rengeteg közös élmény, próbatétel van mögöttünk, amelyek nagyon összekovácsolták a csapatot. És ez már nem csak a Shaibo-ról szól, nem a zenekar miatt húzunk így össze, persze kellett hozzá, de az akkor volt. És nyilván vitázunk is, de mégis elfogadjuk egymást, van egyfajta állandó, tényleg amolyan testvéri szeretet köztünk. Sokat vagyunk együtt, az én lakásom gyakorlatilag amolyan zenekari szállás sokszor, ahol nagyon nyitottan viselkedünk és élünk együtt. Ez sokszor fura is, ha épp csatlakozik valaki hozzánk, néha meglepődik, hogy milyen tabumentes is a mi közös 'életünk'.

Kk: Nehéz volt összerakni magát a zenekart?

Zsófi: Nem. És igen. Mi ugye úgy indultunk, hogy a zenekar az elejétől kezdve egy profi projekt legyen, amit én szeretnék irányítani. Ennek a fiúk örültek is, tök jó, a Zsófi mindent kézben tart, menjünk, csináljuk. Aztán eljött egy pont ahol hirtelen beléjük hasított, hogy itt valami komoly történik, valami elköteleződésféle, és ez őket korlátozhatja, a saját szabadságuk bizonyos feladásával járhat. Aztán ezt sikeresen átbeszéltük és feloldottuk. A zenekart én akartam, én raktam össze, de mára már nem mondanám, hogy 100%-ban rólam szól. Függünk egymástól nagy mértékben. Fontos nekem, hogy magunkat adjuk, hogy azt tegyük bele, ami valóban bennünk van, és ennek a fiúk pontosan ugyanannyira részei mint én. Az viszont igaz, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy a végszót bármilyen döntésben én mondjam ki. A dalok magját általában én írom meg, Nyitivel pedig tovább visszük és ezt nem is akarom kiadni a kezemből. Ezért csináltam zenekart, hogy a saját zenei ötleteimet megvalósíthassam. De természetesen iszonyú fontos részei a zenekarnak, hiszen anno azért kértem meg pont őket, hogy jöjjenek velem zenélni, mert az ő 'milyenségük' ami inspirál engem.

Kk: Értem. Lenne még egy kérdésem, ez sem okvetlenül tartozik a publikumra, de érdekel. Te egy meglehetősen helyes, temperamentumos nőszemély vagy. A csapat meg ugye három (néha négy) szintén jó pasiból áll. Kérdezzem tovább?

Zsófi: (nevet) Nem, nem kell, értem. Érdekes ez is. Valahogy itt is igaz amit a családról, meg a testvérekről mondtam. A fiúkat külön-külön ismertem meg, különböző élethelyzetekben, de ezek sosem olyanok voltak, hogy a 'párkapcsolat' vagy egyfajta női-férfi érdeklődés felmerülhetett volna. Aztán ahogy összeraktam a csapatot (én voltam a közös pont, a fiúk korábban nem ismerték egymást), ez valahogy így is maradt. Tudunk egymás kapcsolatairól, jómagam kifejezetten nehezen is viselem például, ha valamelyikük épp szenved valami lány miatt, de ez tényleg inkább amolyan fivér-nővér jellegű féltés köztünk. Azt gondolom, szerencse, hogy így alakult, a hosszabb távú közös munkához épp erre van szükség.

Kk: Rendben, köszi, a rajongók szempontjából ez mindenképp megnyugtató… És talán ez jó zárszónak is. Köszönöm az interjút, biztos, hogy fogunk még beszélgetni, mert elég sok kérdésem volna a Shaibo terveivel és a te terveiddel kapcsolatban is. A következő koncertetek a héten esedékes, a GMK színpadán léptek fel a Minimyst csapatával. Őket jól ismerem, és tényleg jónak érzem ezt a párosítást, úgyhogy csak azt tudom javasolni mindenkinek, menjen el a koncertre, mert mindkét csapat külön-külön is érdemes a figyelemre, de így együtt aztán tényleg kihagyhatatlan a koncertélmény.

Az írás végére kellene azért egy videó is, kérdeztem Zsófit, melyiket tegyük ide, ő a legújabbat, a Glaciers-t javasolta. Íme:

 

A poszt nyitóképét Zsófitól kaptuk, ez is Komróczki Diána munkája.  

Utolsó módosítás: szerda, 29 március 2017 16:15
Több poszt ebben a témában: « Most jön a jó rész... Ukulele komolyan »

Mondja el véleményét:

Kérjük gondolja át, mit szeretne írni... A hozzászólások előzetes moderációt követően jelennek meg. Kérjük ne használjon HTML kódokat. Köszönjük.

Belépés

Elfelejtette jelszavát? / Elfelejtette felhasználónevét?