Menu

P!NK

P!NK

P!NK @ Sziget Fesztivál 2017.08.09. Budapest

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy életem egyik legmeghatározóbb koncertjén volt szerencsém részt venni tegnap este. No de lássuk az elejétől!

Mivel egyértelmű volt, hogy az első sorban akarunk lenni, időben, kb. dél körüli órákban érkezhettünk a bejárathoz. A belépést követően tettünk egy kört a Szigeten, megnéztük a Sziget Beach-et, hogy mi merre van, majd túránk végeztével, fél három körül elhelyezkedtünk az első sorban.

Időnk, mint a tenger, készültünk étellel, itallal és nekivágtunk az igen hosszadalmas hét órás várakozásnak. Kötelezőből meghallgattuk az összes nagyszínpados fellépőt – terjedelmesebben nem térnék ki rájuk, csak annyi, hogy négy óra körül kezdett a Lóci Játszik, őket követte a boszniai Dubioza Kolektiv, akik egy igen pörgős, hangulatos az alter rock, a reggae, a ska és a dub fura mezsgyéjén balanszírozó előadást mutattak be, utánuk a kanadai banda, a Billy Talent következett, akiket már kétszer is láttam élőben.

Feszült várakozásunk fél tíz fele már egészen az egekbe szökött, konkrétan izgultam, hogy milyen lesz Pinket meglátni élőben. Kb. negyvenkor a színpad közepén kinyúló sávról sétált be egy igencsak hangulatba hozó, tempós, táncosos mindenes introt követően a Get The Party Started című dalával. Immár a teljes zenekar, tánckar, díszlet (óriási egymást keresztező láncok a háttérben) és maga P!NK is a színpadon volt.

Másodikként egy személyes kedvencem a U + Ur Hand következett, így le sem tudtam tenni a kamerát. Jóformán minden dalt kidolgozott, igényes koreográfia, profi tánckar és két vokalista hölgy kísért. Abszolút látszott, hogy vérprofi az egész, minden pillanatban mindenki tudta, hova lép, mi a dolga, Pink kristálytiszta volt a zenekar pedig színvonalasan kísérte az amerikai sztárt. Harmadikként ismét egy világsláger a Just Like A Pill  következett, amit már el sem tudtam dönteni, hogy fényképezzek-e vagy videózzak – közben ütemesen kezdett lerohadni a kezem a kamera tartásától, de soha vissza nem térőnek ítéltem meg az alkalmat, így muszáj volt kitartani. (A teljes setlistet nem akarom leírni, mert végtelen hosszú lesz a szöveg, nyilvános, a Sziget honlapján fent van, így mindenki megtekintheti, tehát csak az ikonikusabb dalokról teszek említést.) Ezt követte a Trouble, amit emlékszem, hogy nyolcadikos koromban rongyosra hallgattam és valahogy akkortájt döntöttem el, hogy látnom kell ezt az istennőt élőben is (az se ma volt). Kisvártatva felcsendült a legek lege (számomra) a Try, melyet anno még meg is kíséreltem dobon megtanulni. Egyszerűen már nem tudtam hova lenni az extázistól, mind zeneileg, mind látványban az egész színpadképet, berendezést tekintve (út közben a láncokat két hatalmas rongybabára cserélték) pusztán csak lenyűgöző volt az egész. A tavalyi botrányos Rihanna koncerttel egy lapon nem említhető ez az idei Pink fellépés. Teljesen komolyan vette, mindent beleadott, abszolút nem egy laza hakniként fogta fel a dolgot, hanem pontosan hozta azt élőben, amit annyiszor, de annyiszor végig epekedtem a monitor előtt, hogy mikor látom már ezt igaziból.

A Try után sem volt megállás, jött a Just Give Me A Reason, melyet annak idején jómagunk is játszottunk rettentő amatőr módon egy kis baráti koncerten. A buli felénél szólalt meg a Funhouse.  Azt egy kicsit sajnáltam, hogy nem a benyúló színpadnyelv elé táboroztunk le, mert meglehetősen sokat járt-kelt ki-be Pink azon a szakaszon, sőt kettő, akusztikusra áthangszerelt számot - Who Knew és Fuckin’ Perfect - oda kiülve a gitárossal kettesben nyomtak el. Többször le is jött a fotós árokba a művésznő és random dedikált, de a pontot az I-re akkor is azt tette fel, hogy elkérte valakinek telefonját, és lőtt vele egy szelfit. Folyamatosan foglalkozott, kommunikált a közönséggel, reagált a transzparensekre és persze néhány „köszönömöt” is elpuffogtatott magyarul. Volt egy pillanat, amikor „megtámadta” valami éjjeli lepke vagy bogár és sikítozva toporzékolt a színpadon, hát minden pillanatát imádtam, pislogni sem mertem, nehogy egy képkockáról is lemaradjak. Annyira őszinte, természetes, laza, teljes kerek egész volt a történet, hogy nem is lehet igazán visszaadni írásban, ezt át kellett élni. A soron következő nóta a Sober volt. Ezután pedig igencsak begyújtották a kazánt, mert a Just Like Fire alatt olyan tűzcsóvák csaptak fel, hogyha nyárson kitartottunk volna egy virslit, ízletes hot-dog lett volna belőle. A Blow Me (One Last Kiss) egy egészen hangzatos, bulizós, bularázós latinos rigmust kapott, ami szerintem nagyon jól állt a dalnak. Ennél a számnál Pink is együtt táncolt a többiekkel méghozzá nagyon jó mozgással. Utolsóként a Raise Your Glass hangzott el, amely alatt ismételten dinamikusan, pörgősen járta be a színpadot az összes szereplő.

Bónuszként a So What következett, amit egy kis várakozás előzött meg, mert Pinknek be kellett öltöznie a levegőben röpködéshez. Itt sem maradt el a légi show, a színpad és a keverőpult közé kifeszített drótköteleken lengették meg az énekesnőt, aki pörögve-forogva, szaltózva is tökéletesen adta elő a szakításáról írt slágerét. Földet érve megköszönte a figyelmet és puszi szórások illetve integetések közepette óriási mosollyal távozott a színpadról. Mivel mi nem vagyunk azok a feladós típusok, mertünk nagyot álmodni és többed magunkkal odaálltunk a backstage bejárathoz, hátha… Volt nálunk fényképezőgép és persze filc meg jegyzettömb is, mikor megjelent a backstageben Ő. Gyorsan bepattant egy kocsiba és kisvártatva elindult vele kifelé a konvoj, de a kocsiból is ezer wattos mosollyal, integetve üdvözölte rajongóit ez a csodanő.

Egyszerűen tényleg nem térek magamhoz. Annyira pozitív, annyira életre szóló volt ez a koncert, hogy talán még fel sem fogtam. Pontosan ugyan olyan jó fej, laza, egyedi, rendkívüli amilyennek eddig a médiából látottakból gondoltam. Mindig is Őt tartottam a világ legnagyobb karakterének és azt hiszem ez ezután sem fog változni. Végtelenül hiteles, tiszta, egyenes, megkérdőjelezhetetlen jelenség, imádom és végtelenül respektálom, amit és ahogy csinál, ahogy felfogja, alakítja a dolgokat. Minden dicséret kijár természetesen a mérhetetlenül profi és nagyszabású stábnak és mindenkinek, aki vele dolgozik, azt hiszem így lehet maradandót alkotni. Ja és bizonyára a legkirályabb dolog lehet Pink gyermekének lenni. 

Nyilvánvalóan ez egy kissé elfogult rajongói beszámoló, de bízom benne, hogy azok, akik ott voltak, hasonlót élhettek át…

Várunk vissza Mesterasszony!

És akkor még egy csomó kép:

Utolsó módosítás: kedd, 22 augusztus 2017 08:01

Mondja el véleményét:

Kérjük gondolja át, mit szeretne írni... A hozzászólások előzetes moderációt követően jelennek meg. Kérjük ne használjon HTML kódokat. Köszönjük.

Belépés or Feliratkozás

Elfelejtette jelszavát? / Elfelejtette felhasználónevét?