Menu

Őszi borongás

Őszi borongás

Ősszel koncertre járni jó dolog. Kora este, ahogy elindulunk a belvárosba, még szinte nyári az időjárás, de a levegőben már ilyenkor is érezni valami megfoghatatlan, kicsit csípős ősz illatot. Épp csak jelzésszerűen, de ott van. Aztán, ahogy sötét lesz, a koncertek után hazafelé bandukolva, már utóbbi kerekedik felül. A hűvösebbé váló, egy-egy pillanatra borzongató levegőben sétálni a kihalt utcákon fantasztikus érzés. Nem olyan giccses-bársonyos, mint egy nyári este, annál csípősebb, és sokkal élőbb, frissebb, inspirálóbb. A tavasz harsánysága, mindent akarása is hiányzik belőle, annál sokkal bölcsebb, sokkal megfontoltabb évszak. Azt meg talán mondanom sem kell, a felénk mostanában divatos, kopott, latyakos, piszkos, mindazonáltal mégiscsak hideg telek végképp nem egy ligában indulnak az ősszel. Egy szó, mint száz: én bizony kedvelem az őszt. Maga a Klubkoncert blog/portál is ősszel indult, már több mint két éve. És abban, hogy megkedveltem a klubkoncertekre járkálást, biztos, hogy benne van annak az első ősznek a hangulata.

Szerdán is egy koncertre indultam, a Kuplungba. Az elinduláskor persze lehetett tudni, hogy lesz mód hazafelé kiélvezni az őszt, mert ezen a helyen valami számomra homályos üzletpolitikai megfontolásból a koncertek nemigen kezdődnek este 10 előtt, ami azt jelenti, hogy mire végük lesz, már csak éjszakai járatokkal lehet haza keveredni. Azok meg nem pont arra mennek, amerre én mennénk, bónuszként legalább ritkán is járnak. Szóval lehet gyalogolni, bátran. Ezt is tettem, de előbb még azért írjunk a koncertről…

Két csapatot hallhattunk az este. Az egyik az itt a blogon már sokszor feltűnt Monyo Project. Igazából miattuk mentem, szerintem ők továbbra is a hazai zenei élet »legprofibb ismeretlen bandája«. Igazi, profi, lelkes zenészek, sok albumnyi (amik valóban ki is lettek adva) saját zenével. Sokszor láttam már őket színpadon, mindig arra jutok, hogy minden zeneipari továbbképzésen őket kéne mutogatni, mint tökéletes példáját annak, hogy a marketing és az önmenedzselés sokkal fontosabb, mint a hangszeres képességek, és a zene szeretete. Ezek az emberek a zenében élnek, szerintem zenét lélegeznek, és azt is esznek. (Alighanem azért olyan vékony Baba, az énekesnő…)

Az est másik fellépőjéről viszont nem tudtam semmit. A koncert beharangozója szerint a The Stickfigures egy „elszállós, őszies hangulatú, melankolikus, "trubadúrpopot" játszó amerikai/magyar banda. Inkább vörös, mint rozé... Négy év után bizonytalan időre szüneteltetik a közös munkát, így jó ideig most lehet őket utoljára élőben hallani.”

Azt érezni véltem már a koncert előtt is, hogy ez bizony nem egy mainstream csapat, volt egy olyan érzésem, hogy „itt művészet lesz, kérem”. Az meg, ugye, mindig ijesztő egy kicsit. Aztán az is eszembe jutott, hogy milyen már, ha egy néhány éves csapat a »búcsúkoncertjét« tulajdonképpen előzenekarként adja… Szóval ilyen - amúgy persze, mint kiderült, alaptalan - megfontolásokkal kezdtem hallgatni a koncertet. Aztán, ahogy haladt az idő, úgy kezdett egyre jobban tetszeni, amit hallok. Az látható volt, hogy a négy srác nagyon bensőséges, baráti viszonyban van egymással. Nyilván közösek a dalok, közös a zenei irány is, ennek ellenére nekem végig olyan érzésem volt, hogy ez igazából az énekes-frontember, Boros Tomi saját »előadóestje«. Az ő gondolatait, érzéseit hallhattuk, ebből a szempontból nagyon hasonlónak éreztem a produkciót a Minimyst koncertjeihez, azokon néha szintén van egy ilyen »előadóest zenei kísérettel« érzésem. A dalok angol nyelvűek (Tomi Seattle városából származik) és persze ott van bennük a mára ikonikussá vált város hatása. De sok más is, és bár a borongós, melankolikus hatás végig érezhető volt, azért a dalok messze nem voltak egyformák. A koncerten, - különösen a vége felé - érezhető volt, hogy a tagok közeli jó barátok, és volt valami megfoghatatlan szomorúság is a színpadon, gondolom, egy búcsúkoncert sosem igazán vidám esemény.

A The Stickfigures után jöttek Monyoék. Róluk túl sokat nem akarok írni (tettük már eleget), ők hozták amit általában. A frontember páros, a gitáros Monyo és az énekes Baba, döbbenetes átéléssel tolják a zenét. A koncert előtt-alatt-után egyfajta extázisfélében vannak, abszolút nem érdekli őket, hogy egy ember áll a színpad előtt, vagy ezer. Zenélnek, igazából a saját örömükre.

Mondjuk, ebből a szempontból az este két fellépője nagyon is jól lett összeválogatva, két tehetséges, messze nem kezdő csapatot hallhattunk, akik saját dalokat játszanak, jókat, és jól. És akik ennek ellenére mégsem futottak be.

Így aztán hazafelé ballagva volt is miről elmélkednem... 

Néhány kép:

Utolsó módosítás: hétfő, 03 október 2016 09:37

Mondja el véleményét:

Kérjük gondolja át, mit szeretne írni... A hozzászólások előzetes moderációt követően jelennek meg. Kérjük ne használjon HTML kódokat. Köszönjük.

Belépés or Feliratkozás

Elfelejtette jelszavát? / Elfelejtette felhasználónevét?