Menu

Tigris a CD lejátszóban

Tigris a CD lejátszóban

Azt gondolom, albumokról, vagyis amolyan 8-10 dalt tartalmazó, kézbe fogható, fizikai hanghordozókról mostanában inkább csak megszokásból írunk. Míg egy film- vagy könyvajánló azért készül, hogy az olvasói aztán nézzék meg a filmet, vagy olvassák el a könyvet, addig egy zenei album esetében manapság nagyon kicsi az esély arra, hogy azt amolyan klasszikus módon, leülve, a zenére odafigyelve végighallgatnák. Egyszerűen megváltoztak a szokások, az emberek többnyire dalokat hallgatnak csak, kimazsolázzák a kedvenceiket, a nekik legjobban tetsző - vagy épp a legtöbbet hallott - pár dalt egy adott albumról. Ez persze épp olyan, mintha a filmből is csak a kedvenc jelenetünk néznénk meg újra és újra.

Pedig zenét odafigyelve hallgatni jó dolog. Igaz, már én is jóval kevesebb albumot hallgatok meg ilyen módon, de azért hetente néhányszor előfordul, hogy berakom a lejátszóba a CD-t, elsötétítem a szobát és lehuppanok a kedvenc fotelembe. Mert az ilyen odafigyelős hallgatásnak bizony varázsa van. Néha pihentet, megnyugtat, máskor épp feldob és inspirál. 

Szerintem csak így hallgatva lehet igazán megismerni az adott zenét, így lehet felfedezni a dalokban a zenészek által sokáig csiszolt apró finomságokat, és végső soron így lehet valamelyest megérteni, mit is akart mondani az előadó a dalaival, szerencsés esetben kicsit ráérezhetünk arra is, vajon mit gondol a világról. Ráadásul a legtöbb albumon nem véletlenszerűen sorakoznak a dalok egymás után. Van ahol bizony szervesen kapcsolódnak egymáshoz, történetté állnak össze. De még ha nem is ez a helyzet, rendszerint akkor is van jelentése a sorrendnek.

És hogy ez mind miért jutott eszembe? Elmondom:

Van úgy, hogy olyan CD kerül hozzám, aminek az előadóját ismerem. Sokszor a dalok is ismerősek, és az is megesik, hogy - mondjuk a rádióban, vagy épp a youtube-on hallgatva - ezek nem is mind tetszenek. Szóval nincs azonnali vágyam az adott album végighallgatására. Az ilyen CD-k egy darabig hevernek az asztalon, aztán felkerülnek a polcra a többi közé. De néha megesik, hogy amikor egy ilyen odafigyelős zenehallgatásra támad kedvem, előveszek belőlük egyet-egyet. Így történt most is. A kérdéses album Jónás Vera csapatának, a Vera Jonas Experiment-nek második, Tiger Now címen, még valamikor áprilisban megjelent albuma. Verát persze szeretem, a dalokat is ismertem valamelyest. De a CD-t még nem hallgattam meg. Most leültem, és végighallgattam az albumot. Az első meghallgatás közben arra jutottam, hogy valami nem az igazi, nem ott és nem úgy szólnak a dolgok, ahogy kéne. A nappali elrendezése valahogy nem optimális az album dalaihoz. (Bizony, van ilyen, ez persze már korábbi zenehallgatásokkor is motoszkált bennem, de a lustaság és a megszokás nagy úr...) Röpke másfél óra alatt áttologattam a bútorokat, új helyre kerültek a hangsugárzók állványai, és máshová a zenehallgatós fotel. Aztán, ahogy újra összedugdostam a vezetékeket, újra meghallgattam az albumot. És azóta is az szól…

Ez ugyanis egy nagyon jól összerakott album. Nem az a történetmesélős fajta, inkább az, ahol az ember minden dallal egy új világban találja magát, és mindegyik kicsit (vagy nagyon) különbözik az előző stílusától. Azt tudtam, hogy ez az album Vera rockosabb énét tükrözi, a korábbi után most kicsit keményebb, villanygitárosabb hangzást választott. Maga a nyitó dal, a Tiger Now, vagy épp a Walk Away jól mutatja ezt. De van itt ám rengeteg más is! A Find Yor Eyes például igazi gitáros-énekes popdal, amolyan 'jónásverás'. Az album angol nyelvű dalokat tartalmaz, egyetlen magyar nyelvű dalt találunk rajta, mégpedig a Szél hozott, szél visz el című feldolgozást, ami abszolút kedvencem lett. Briliáns feldolgozás, kicsit pszichedelikus rockos befejezéssel. Az ezt követő dal a CD-n meg a Say Goodbye, ami megint csak egy nagyon is finom, kellemes és dallamos, leheletnyi rockot mutató dal. Á! Nem megyek végig az albumon, a lényeg, hogy döbbenetesen jól, ügyesen követik egymást a dalok. Nagyon jó a szerkezet, az ember fejében még ott dübörögnek az előző dal basszusai, amikor már egy új, lágy dal finom hangszerelésére csodálkozik rá. A nyolcadik dal például a Michelle - igen, a Lennon/McCartney-féle - egy érdekes feldolgozása. Ez például kifejezetten az a dal, amit kocsiban, vagy tömegközlekedési eszközön szerintem nem tudnék élvezni, viszont odafigyelve hallgatva csupa csoda, minden hang, minden lélegzetvétel és zörej ki van találva, és pont olyan amilyennek lennie kell. Az egész album ilyen amúgy, gondosan szerkesztett, ügyesen kevert dalok, tényleg rengeteg olyan apró zenei részlettel, amiket csak figyelmes hallgatásnál veszünk észre, de akkor nagyon is sokat adnak az élményhez. Egy szó mint száz, ez egy nagyon is jól sikerült album. Nem is kerül vissza a polcra most pár napig, azt gondolom.

Mindemellett nagyon jó bizonyíték arra is, hogy a hagyományos zenehallgatást még korai temetni. (Dacára annak, hogy nem egy zenészt ismerek, akinek nincs otthon hagyományos értelemben vett hifi berendezése, és persze cd-t sem tud lejátszani. Hmm. Hogy is mondta kedvenc szigetlakónk a elhíresült reklámban? Senkiháziak kezében a popszakma. Bocsánat.) Ez egy olyan élmény, amit nem válthat ki semmilyen modern webes/mobiltelefonos/mp3-as megoldás. Ez van, aki nem hiszi, járjon utána.

Az album még beszerezhető, szerintem mindenki azonnal szerezze is be. Mindazonáltal persze például a youtube-on is meghallgatható, de aki ott hallgatja meg, feleslegesen olvasta végig a posztom. (Kivéve, ha csak addig hallgatja a youtube-ot, amíg a postás meghozza a rendelt CD-t.)

Utolsó módosítás: péntek, 25 november 2016 20:45
Több poszt ebben a témában: « Trimillers VoluMen 1. »

Mondja el véleményét:

Kérjük gondolja át, mit szeretne írni... A hozzászólások előzetes moderációt követően jelennek meg. Kérjük ne használjon HTML kódokat. Köszönjük.

Belépés or Feliratkozás

Elfelejtette jelszavát? / Elfelejtette felhasználónevét?