Menu

It's So Easy…

It's So Easy…

Könyvbemutató: Duff McKagan - It's So Easy

A valóban befutott zenészek élete mindig érdekelte a népet. Végül is a sztárság izgalmas, és a legtöbbünk számára persze nem jön össze, naná, hogy legalább olvasni jó róla néha. Az ilyen életrajzi könyvek persze elég nagy szórást mutatnak. Azt elmesélni, hogy egy ismert zenész hogyan és milyen úton jutott el oda, ahol van, valóban érdekes, és akár tanulságos is lehet. De, hogy ezt hogyan sikerül elmesélni, az nagyon is változó. A Duff McKagan által írott életrajzi könyv talán az egyik legjobb, amit ebben a műfajban valaha olvastam. Duff persze briliáns zenész, 12 év Guns N' Roses, majd a Velvet Revolver és a Loaded (és szinte számtalan más album, amelynek felvételében részt vett) után ez nem kérdéses. De ettől még az, hogy ilyen jó író és elbeszélő egyáltalán nem magától értetődő. A könyv végén ki is tér erre, elmeséli, hogyan is került közel az íráshoz, hogyan kezdett rendszeresen publikálni a Seattle Weekly és a Playboy hasábjain.

„Attól tartok, ez a történet azok közé tartozik, amelyek lassan bontakoznak ki. Számomra a felismerések sosem jöttek könnyen, egy emberöltőbe tellett a legszánalmasabb kis dolgokra is rájönnöm. Úgyhogy az elején kell kezdenem.”

Ez egy jó könyv, nagyon okosan felépített fejezetekkel, regényszerűen színes - nem teljesen lineáris, de nagyon logikus - történetvezetéssel. Hogy hogyan lesz valaki egy Seattle külvárosában született punk suhancból a világ egyik legismertebb zenekarának alapító tagja, hogy mit és kikkel csinál, amíg ide jut, az bizony érdekes történet. Az ilyen könyvek egyik vonzereje, hogy többnyire rengeteg olyan fiatal, kezdő zenész kerül megemlítésre bennük, akik azóta szintén befutott és ismert sztárokká váltak. Itt sincs ez másképp. Rengeteg ismert zenész kerül szóba. Ugyanakkor érdekes és tanulságos, hogy McKagan mennyire okosan és tudatosan választotta meg, mit és kivel akar játszani. Már pályája elején is, a L.A.-ba érkezésekor is nagyon tudatosan válogatott. (Ide is szúrok egy gyors közbevetést: Ez a könyv messze nem csak rajongóknak, nem csak civileknek szól, hanem nagyon is érdemes elolvasni aktív zenészeknek is. Duff nagyon átgondoltan hozza a döntéseit, és ebből rengeteget lehet tanulni.)

Persze ettől még ő is megjárja a maga poklát… A rockzenével, meg általában a zenével foglalkozó könyvekből nem hiányozhatnak az árnyoldalak. A stressz és a »művészlét« elviseléséhez használt szerek, az anyagok, az alkohol. És persze az ezek használatával előbb-utóbb együtt járó leépülés és a halál:

„Összeszedtem az összes erőmet, hogy odasuttoghassam a baleseti sebésznek: 
- Öljön meg. 
Könyörögtem neki, újra és újra. 
- Kérem öljön meg. Öljön meg, kérem. Öljön meg. Kérem.”

Duff könyve bizony sokat elmesél erről az oldalról is, bemutatja az alkoholizmus fokozatait, majd a még keményebb dolgokat. És az ezek mögött megbúvó és a szerek használat közben előjövő érzéseket, az okokat. A könyvet végigkísérik a kábítószer-túladagolásos sztorik. Nem ezek vannak persze a központban, hiszen olvasás közben szinte filmszerűen látjuk, ahogy egyre jobban mennek a zenekar dolgai, ezt szinte Duff-al együtt éljük át, vele együtt csodálkozhatunk rá az apróbb és nagyobb változásokra:

„A turné mellett életemben először vettem részt egy lemez megjelenését követő, jól szervezett kampányban. És még turnébuszunk is volt! És szállodai szobában aludtunk! És saját büfénk volt! Ez az, bassza meg, ez az! „

De közben azt látjuk, hogy folyamatosan tűnnek el a régi barátok, régi zenésztársak. És ez folyamatosan ott van az író fejében is, mintegy szembe állítva a sikerekkel:

„ Limuzinok állnak a Geffen irodája előtt, és várják, hogy elvigyék a cég munkatársait az ünnepi vacsorára. Egész este folyik a pezsgő. De az érdekelt valakit a kiadónál, amikor meghaltak a barátaink? Küldtek virágot a szüleiknek? Habár lehet, hogy ez nem is a dolguk. Végül is ez csak üzlet.”

Ahogy haladunk előre az időben, a könyv lapjain gyakorlatilag párhuzamosan látjuk a két világot, a külső sikereket (amelyek azért messze nem folyamatosak) és Duff belső leépülését. És ezt ő maga meséli el, pontosan, világosan és érthetően, úgy, hogy az aktuális történetek mozgatórugóit, okait mindig pontosan értjük, sőt, igazából a legtöbb esetben azonosulni is tudunk velük. Egyszerre jutunk egyre feljebb a hegycsúcs felé, de közben egyre erősebb a pokol vonzása is.

De ez - annak ellenére, hogy abszolút valós - mégiscsak egy pozitív kifejletű történet. Így aztán láthatjuk azt is, hogyan ismeri fel Duff a problémákat, és hogyan sikerül végül egyenesbe kerülnie. Hogyan sikerült a már említett számos, gyerekkori és későbbi barátjától és zenésztársától eltérően elkerülnie a sztenderd, az ilyen életpályákat bizony általában korán lezáró szomorú végkifejletet. Sőt, láthatjuk, hogyan sikerült a legmélyebb gödörből kimászva, egy gyakorlatilag minden tekintetben új életet kezdenie. Diplomával, családdal, gyerekekkel és kutyákkal…

„ … hirtelen rádöbbentem, hogy ott és akkor mindenem megvolt, amire mindig is vágytam. Egy család, amelynek szüksége van rám. Gyerekek, akik épp lelkesen tanultak tőlem olyasmit, amit pont meg is tudtam tanítani nekik. Két hülye, félig már szobatiszta kutya (mert időközben beszereztünk egy másikat is). És a kedvenc baseballcsapatom a tévében.”


Jó könyv, na. Komolyan. Amolyan erőt adó fajta. Valamelyest talán hasonlít az általam korábban olvasott Miles Davis életrajzhoz, legalábbis annyiban mindenképp, hogy Miles is nagyon okosan, a zenei szempontokat figyelembe véve haladt az útján. És persze ő sem úszta meg a kábítószerekkel és az alkohollal vívott csatát. De Duff könyve jobb, sokkal könyvszerűbb, sokkal átgondoltabb, olvasmányosabb. Azt mondom, sok hazai 'zeneipari munkás' is találhat benne válaszokat az épp őt emésztő kérdésekre. Az talán igaz, hogy Duff McKagan különleges képességű figura. Hihetetlen akaratereje van, nagyobb, mint legtöbbünknek. De ettől - sőt, talán épp ezért - példakép még lehet. 

Ui.: Az olvasás közben találunk néhány meglepő részletet is. Például receptet. Bizony, merthogy Duff dolgozott konyhán, és le is írja, mi volt a kedvenc kajájuk. A „konyhai előkészítő csirkéje” tényleg jónak tűnik, keressétek csak meg.

Amikor az ember minimálbérért dolgozik, nem sokat engedhet meg magának. A testemnek rá kellett döbbennie hogy naponta csak egyszer fog enni kapni… sok mexikói és közép-amerikai kollégám volt, együtt kifejlesztettük a legjobb fogást, és előfordult, hogy heteken át minden nap azt ettük.”

Utolsó módosítás: szombat, 01 október 2016 13:13
Több poszt ebben a témában: « Csak szállj! Trimillers »

Mondja el véleményét:

Kérjük gondolja át, mit szeretne írni... A hozzászólások előzetes moderációt követően jelennek meg. Kérjük ne használjon HTML kódokat. Köszönjük.

Belépés

Elfelejtette jelszavát? / Elfelejtette felhasználónevét?